Benedek története

  Salamin Ágnes

      
 
     Benedek története   

     I.

     Amikor a 40-hez közeledve egyre gyakrabban ébredsz arra, hogy valami hiányzik, kicsit fáradt vagy a kamaszok hisztijétől, a munkahelyi perpatvarokat pedig végleg unod már, és akkor egyszer csak beléd hasít, hogy kéne még egy picike ide, aki illatos és pihe-puha és kedves és egyébként is. Mi lehet szebb és értelmesebb ebben az életben, mint egy szeretett férfinak gyereket szülni újra és újra, és végül még lehetőleg a nyugdíj előtt. Mi sem egyszerűbb ennél, hiszen termékeny vagy és még mindig szerelmes, és hátha ezúttal Ő sem bánná nagyon. Igen egy tervezett, várva- várt baba a három spontán gyönyörű aggodalmas várandósság után. Éretten és felnőtten és nyugodtan és türelmesen végre, átélni tudatosan minden pillanatot, kiélvezni az élet csodáját utoljára. Olyan szép és rózsaszín ez az egész, és amikor Ő is rábólint, nincs nálad boldogabb nő a földön!

     Aztán telnek a hónapok, könnyen jönnek a kicsik, és még könnyebben mennek el. Egyre nyomasztóbb és görcsösebb az egész, közben rádöbbensz, nem vagy már húsz éves, bogyók teák, hőmérő, negatív tesztek és könnyek, műszeres befejezés nem is egy. Még mindig magabiztosan hiszed, hogy újra anya lehetsz és igen, végre sikerül. A sötét árny, ami átsuhan rajtad azon az éjszakán épp csak egy picit borzaszt el. Micsoda butaság, hogyan is lehetne ilyet előre megérezni?! Telnek a hetek, nő a pici élet és igen, van végre szívműködés, erőteljes és gyönyörű. Nem is sejted, hogy ez a kicsi szív nem csak a legvágyottabb álmodat váltja valóra. Baljós a menny felettem… hol is olvastam? Talán Radnóti írta…A 9. héten eléd tolják a korodra emlékeztető papírt a genetikai vizsgálatra. Magabiztosan utasítod vissza. Annyira felesleges, hiszen ez a picike így is, úgy is a tied. Down kór, nyitott gerinc, minden nő rettegett félelme a várandósság alatt. Te is félsz, nem hagy az a belső sejtelem nyugodni, éjjel is felriaszt, de álmodban sem gondolod, hogy lehet ezeknél rosszabb. 12. hét. Amikor közeledik a kötelező ultrahang, nem akarsz elmenni. Az orvosod kinevet, rábeszél végül, bár ne tenné. Csak fekszel ott, és értelmezed könnyeidet nyelve az egyértelmű kínos csendet. Nem tudja, hogyan mondja meg. Várod, hogy kimondja, tarkóredő 3 mm. A 7 mm-rel azonban semmit sem tudsz kezdeni. A kicsi vígan rúgkapál, kis fejét forgatja, integet neked. Néhány nap múlva írásban kapod, hogy bevégeztetett. Ez a kisbaba soha sem lesz a tied. Egy kis műtét és elfelejtheted ezt a rémálmot. Majdnem elhiszem, hogy neki is ez a legjobb. De a világ egy pillanatra kifordul önmagából és ezt a műtétet senki sem vállalja el azon a napon. Az élet haladékot kap, az anya pedig felébred a halálos kábulatból. Istenem, hogyan is vehetném el az életét?! Hiszen hozzám jött, megtisztelt a létével, nekem ásított olyan jóízűt az ultrahangon, hogy felkacagtam a láttán. Ő a kisfiam.

     Könnyű  léptekkel mész haza, eszelős nyugalommal várod a halálát, kicsit sem félsz, csak hálás vagy, hogy nem kellett döntened. Kedvesed gondterhelten fogadja a hírt, szeretett volna túl lenni az egészen. Rosszallja, hogy egyedül döntöttél. Ez fáj. De már semmi sem biztosabb, mint ez az érzés a szívedben, ez a belső bizonyosság, hogy igen, jól van így.

     II.

     Az élet gyönyörű dolog. Majdnem mindig így éreztem, amióta meg tudtam fogalmazni a gondolataimat. Benedek életének napjai igazgyöngyök, felfűzve életem szürke fonalára. Ő volt az élet, amit mindig is kívántam magamnak. Ártatlan, nagyszerű, őszinte, boldogságos állapot. Méterekkel járok a Föld felett, amióta megismertem Őt, aztán néha zuhanni kezdek, és könnyek között huppanok a sárba, de ez a lényegen nem változtat. Furcsa ezeket kimondani, hiszen a kisfiam nagyon beteg volt. A mai világ szemében nem lett volna joga megszületni és életében alig akadt számára egy talpalatnyi hely ezen a földön. Kicsiny helyet birtokolt, néhány ember szívét, de azt mérhetetlen életerővel tette. Talán ha fél négyzetméteren élt, mégis felforgatta maga körül a világot. A történetét meg kell írnom, tanúságot kell tennem a csodáról, ami velünk történt, Benedekért, a szeretteimért, a barátokért, magamért és persze ezért az értetlen és mégis csodálatos világért, amelyben élünk. A könyvet Annácskának ajánlom, aki most járja azt a kegyetlenül nehéz utat, amelynek mi éppen a végére értünk.

     39 éves vagyok. Minden álmom négy gyerek volt és egy olyan férj, aki a legjobb barátom is egyben. Boldog ember vagyok, azt gondolom, nekem tényleg minden vágyam teljesült. A lányok már gimnazisták voltak, amikor rádöbbentem, nem sok időm maradt, hogy életet adjak még egy kisbabának. Akkor már 10 éve kérleltem a kedvesemet, legyen még egy gyerekünk, de ő nem lelkesedett az ötletért. Miklós nagyon jó apa, minden szabadidejét a lányokkal tölti, de úgy érezte, a munkája mellett, ami szintén nagy szerelem az életében, nem lenne ideje még egy kicsire. Anyagi dolgaink sem voltak felhőtlenek, és hát az autónk is ötszemélyes volt csak. 37 éves lettem, amikor komolyan megkértem, gondolkozzon el még egyszer utoljára a kérésemen, hiszen hamarosan kirepülnek a lányok, mi pedig itt maradunk alig 45 évesen majd gyerek nélkül. Végül néhány nap gondolkodás után és bánatos tekintetemtől üldözve sikerült helyes döntést hoznia. Jöjjön a baba!

     Nagyon hamar várandós lettem, Miklós picit csalódott is volt, azt hitte több ideje lesz emészteni még a dolgot. Ettől picit bűntudatom lett, amit tetézett a félelem, vajon mi lesz, ha a baba nem lesz egészséges? Sajnos az ultrahang nem mutatott szívműködést és a terhességet be kellett a műtőasztalon fejezni. Néhány hónap múlva újra pozitív tesztet tartottam a kezemben és már talán Miklós is lelkesebben várta a kis jövevényt. Sajnos azonban megismétlődött újra, amitől minden nő retteg, a baba elhalt a 6. héten. Kerestem az okokat a testemben és a lelkemben egyaránt. Hiszen egészséges vagyok! Miért nem tud bennem mégsem egy kis élet megkapaszkodni? Orvoshoz fordultam és kiderült, hogy a sárgatest hormon szintje nagyon alacsony a szervezetemben a ciklusom második felében, emiatt nem tudnak a megfogant babák néhány hétnél tovább fejlődni. Szomorú voltam, de nem adtam fel. Úgy tekintettem a történteket, mint a természet bölcs válogatását, hogy csak a legjobb maradjon meg. Így is történt. 2007 júliusában megfogant Benedek, aki létével bebizonyította, hogy a természetnél már csak az Isten jósága bölcsebb, amikor az életet az embernek ajándékozza.

     Őszintén el kell mondanom, hogy Benedek életének kezdete nem telt boldog várakozással. Bár minden rendben volt, gyönyörűen dobogott a kis szív, szépen fejlődött a kicsi hétről hétre, mégsem voltam felhőtlenül boldog. Állandóan az motoszkált bennem, hogy a kicsi beteg lesz, és rettegtem mindig az éppen soron következő vizsgálattól. Így jött el a 12. hét. Az orvosom megmosolyogta az aggodalmamat, amikor nem akartam, hogy megmérje a tarkóredőt, aztán mikor a képernyőre nézett, megfagyott az arca. Bár a kisbabám élénken rúgkapált és minden testrésze tökéletes volt, a tarkójánál és a törzse körül vastag ödéma vette körül a testét. Ez sajnos minden esetben nagy bajt jelent, kromoszómahibára és szívfejlődési rendellenességre utal. Minden összeomlott bennem, nem tudom, hogyan jutottam haza. A genetikus az aggasztó lelet miatt vasárnap fogadott. Alaposan megvizsgálta a kisbabámat és szomorúan közölte a tényeket. A kicsi nagyon beteg, ödémás a teste, hatalmas a hólyagja és tágultak a vesemedencéi. Semmi értelme tovább hordanom Őt. 24 órát kaptam a gondolkodásra, akkor még lehetőség lett volna a terhességet abortusszal befejezni és elfelejteni az egészet.

     Én nem tudtam soha elképzelni, hogy elvegyem bárkitől az életét, mégis elbizonytalanodtam, amikor elképzeltem, hogy milyen érzés lehet a kis embernek bennem, hogy nem működnek a veséi. Meg akartam kímélni a szörnyű szenvedéstől és másnap, egy a férjemmel átbeszélgetett éjszaka után bementem a kórházba. Kértem az ügyeletes orvost, segítsen rajtunk, de Ő hol a papírt, hol potyogó könnyeimet nézve nem vállalta a műtétet. Elismerte, hogy a kicsinek nincs esélye az életre, de életpárti orvos volt, és elvből nem vállalt abortuszt. Előtte saját orvosom ugyanerre hivatkozva utasított vissza. Nem volt lelkierőm másik orvost keresni. Megkérdeztem még, hogy mielőtt elveszik egy kisbaba életét, alkalmaznak-e fájdalomcsillapítást a babánál? A kérdésemen még ez az abortuszellenes orvos is meglepődött. A válasz: nem volt.

     Az emberi magzatok annyi segítséget sem kapnak a sorsukat eldöntő  beavatkozás során, mint egy kutya, mikor elaltatják. Éltem már  át ilyet. A végsőkig legyengült öreg állat először gyógyszer segítségével mély álomba szenderül, majd mikor már semmit sem érez, egy másik szerrel leállítják a szívét. Nagyon emberséges. Amikor szembesültem a lehetőségekkel, elköszöntem az orvostól és mérhetetlenül megkönnyebbülve mentem haza.

     Nem veszem el a gyermekem életét, aki hozzám jött és engem választott. Hordom őt, és ha valóban életképtelen, akkor majd megszülöm a természetes halála után. Így alkalmam lesz tőle méltóképpen elbúcsúzni, addig pedig otthont adok számára a méhemben és igyekszem szeretni Őt. Mindennél biztosabb voltam a döntés helyességében, de a családom számára ez nem volt egyszerű. Az orvos valószínűsítette a baba elhalását 1-2 héten belül, én pedig vártam, hogy bekövetkezzen. Hetente kétszer jártam ultrahangra, hiszen magzatmozgást még nem éreztem, így fontos volt tudni, él-e még a kicsi, hiszen ha bomlani kezd, veszélybe kerültem volna. Teltek a hetek és Benedek – aki kislánynak látszott minden ultrahangon – hibátlanul fejlődött. Felszívódott az ödéma a teste körül, és beindult a veseműködése. Az orvosom már-már reménykedni kezdett, hiszen ehhez fogható változást még sosem látott. A 18. héten a genetikai ultrahang csaknem egészséges babát mutatott, csak a szívénél volt egy kis eltérés, ami további kivizsgálást igényelt. Elmentem az I. Női Klinikára magzati szív ultrahangra. Dr. Hajdú Júlia országosan elismert szakember szívügyekben. Amikor meglátta a kisbabám szívét, nem sok jóval biztatott. Ritka összetett rendellenességre derült fény, ami nehezen operálható, és ezért a mama dönthet a terhesség megszakítása mellett. Én ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy ha ez a gyerek élni akar, akkor én megadom neki az esélyt. Ennél többet nem tehetek érte, ennyit viszont feltétlenül. A genetikus 97 % esélyt adott, hogy a kicsi a szívproblémát leszámítva egészséges, de a rendellenesség súlyossága miatt méhen belül bármikor elhalhat. Aláírtam a papírokat, hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, és ennek ellenére folytatom a terhességet, majd hazamentem.

     Benedek születéséig az orvosok csupán szívbeteg babának gondolták a kisfiamat, olyan szépen fejlődött, hogy semmilyen hibát nem lehetett benne találni. Az apró eltérések az agy oldalkamráiban, a vesemedence enyhe tágulata gyakran előfordul a méhen belüli életben, emiatt az orvosok sem aggódtak. Ennek ellenére én mindig sejtettem, hogy itt többről van szó, és nagyon féltem is ettől. Én down babának gondoltam, bár semmi sem utalt erre. Azért Miklósnak gyakran beszéltem a megérzéseimről és próbáltam felkészíteni a várható nehézségekre. Gyakran olvasgattam Szirka baba honlapját, aki egy tündéri down kislány, és erőt merítettem szülei hozzáállásából. Ahogy teltek a hónapok, egyre több gond volt a vérnyomásommal. Nem is értettem, hogy lehet, hiszen nincs erre hajlamom, de gyakran voltam nagyon rosszul. Panaszkodtam az orvosaimnak, de mivel nem híztam és nem dagadt a bokám, sajnos rejtve maradt az egyre inkább elhatalmasodó toxémia, ami megbetegítette a vesémet és egy majdnem életveszélyes állapothoz vezetett mindkettőnk számára. Így történt, hogy a kisbabámat, akit Sárikának neveztünk el, alig 29 hetesen császármetszéssel, sürgősségi műtéttel kellett világra segíteni . Úgy feküdtem akkor a műtőasztalon, mint aki mindent elveszít abban a pillanatban. Tudtam, hogy gyerekem koraszülötten nem operálható, viszont ezzel a szívvel néhány órát, ha élhet. Amikor kiemelték, és egy pillanatra megmutatták, egy nagyon pici és tökéletes babát láttam, aki nem sírt fel. Rögtön láttam, hogy nem down szindrómás. Alig egy kilós volt és kisfiú. Azonnal lélegeztető gépre rakták, és sorolták a problémákat. Fejletlen tüdő, apró nemi szerv, kicsi szemgolyók, hatujjú végtagok. A műtét után majdnem egy teljes napig nem jött hír az intenzív osztályról, ahová vitték. Hiába kérleltem könnyek között az ápolókat, érdeklődjenek a gyerekemről, senki sem tudott semmit. Végül sok-sok órával később saját lábamon mentem le hozzá, hogy megnézzem. Benedek csövek és infúziós pumpák között szundikált békésen. Nagyon pici volt és sovány, az orvosok elmondták, hogy hamarosan meg fog halni, mert a tüdeje nem fejlődött ki rendesen a minimális mennyiségű magzatvíz miatt és ezért a legmagasabb szintű gépi lélegeztetéssel tartották életben. Nagyon gyenge volt. Megkereszteltük őt és igyekeztem a lehető legtöbbet vele lenni, amíg még lehet.

     Teltek a napok és Benedek küzdött. A neki jósolt néhány órából néhány nap lett, majd legfeljebb 2 hét. Az orvosom kért, hogy apasszam el a tejem, hiszen a kicsi soha nem lesz képes táplálékot magához venni. Ennek ellenére én ragaszkodtam a tejemhez, mert úgy éreztem, amíg a Benedek él, legyen meg a lehetősége akár csak néhány cseppet is inni belőle. Ez a döntésem nagyon jónak bizonyult később. Most azonban alig működött a veséje, készültünk elbúcsúzni tőle. Ahányszor az inkubátor elé léptem vagy megérintettem Őt, nagyon különös erőteret éreztem. Nehezen tudom ezt másképp megfogalmazni, de az én haldokló gyermekem magabiztosan és fölényes derűvel feküdt az üveg mögött. Valamit tudott, amit senki sem. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy erősebb és bölcsebb nálam, szinte mindig feltöltődtem, ha vele voltam. Annyira törékeny volt, de makacsul küzdött, és én megígértem, hogy segítem ebben. Nagyon sokat jelentett nekem, teljesen összenőttünk, szövetséget kötöttünk egymással. Én harcosan védelmeztem az érdekeit, masszíroztam görcsös kis izmait, ringattam, simogattam órák hosszat. Imádkoztam szüntelenül, hogy Benedek elvégezhesse, amiért jött, hogy rövid és szenvedésekkel teli élete ne legyen hiábavaló. Ott és akkor váltam igazi anyává. Nem csupán birtokolni akartam Őt, hanem elengedni ott és akkor, amikor Ő menni szeretne. Nem siettetni és nem is tartani vissza. Csupán Vele lenni, egészen, átölelni Őt és szeretni olyan erővel, amelyet addig nem ismertem.

     Teltek a napok és közben megérkezett a kromoszómavizsgálat eredménye. A kisfiam Patau-szindrómás volt, ez a 13-as kromoszóma triszómiája, halálos rendellenesség, a legjobb esetben sem lehet vele néhány hónapnál tovább élni. Benedek szíve azonban nagyon gyenge volt, nála az egy hónap is csoda lett volna. Az is kiderült, hogy semmilyen tapasztalat nincs ezzel a betegséggel kapcsolatban, hiszen az ilyen babák szinte soha sem születnek meg, a klinikán is csak egyszer volt ilyen kisbaba és 2 napot élt csupán. Próbáltak mindenben segíteni, de innentől az orvosok is ismeretlenben tapogatóztak. Az ápolónők csodálatos szakemberek voltak, de nekem fájt, hogy amíg a többi babával viccelődtek, dicsérték őket, Benedeket csak csendben ellátták, miközben a legnagyobb tapintattal bántak velem. Én voltam a haldokló baba mamája, és ez falat emelt közénk hetekig. Később értettem meg, milyen nehéz nekik, hiszen a kötődés egy ilyen kisbabához érzelmileg nagy teher, hiszen a búcsú, ami sajnos szinte biztos, nagyon felkavaró. A munka pedig nem várhat, könnyes szemmel nehéz jó vénát szúrni, határozott mozdulattal szívni le a légutakat. És nem lehet bizonytalankodni, sajnálkozni, mert az több fájdalmat jelent és hosszabb szenvedést. Utólag értettem már mindezt, de akkor nagyon fájt. Kirekesztettnek éreztem magunkat, megbélyegzettnek. Mert hát az én kisfiam szépen fejlődött, és olyan tündérien kezdett mosolyogni, ami hihetetlen volt egy ilyen terhelt idegrendszerű babánál. Megfigyeltem, hogy kezdi rágcsálni a kis ökleit, és mivel táplálékot csak gyomorszondán keresztül kaphatott a lélegeztető tubus miatt, ezért úgy éreztem, sokat jelentene neki egy cumi. Az orvos lebeszélt erről, hiszen szerinte a kicsinek nincs is szopóreflexe. Azért másnap már vittem a kifőzött cumit, amit Benedek azonnal határozottan és élvezettel szopni kezdett. Ez volt számára az egyik legnagyobb örömforrás attól kezdve.

     Sokszor volt úgy az életem során, hogy megkérdőjeleztem az orvosi véleményt a gyermekeim állapotával kapcsolatban. Sajnos az a tapasztalatom, hogy az anyák véleményére nem adnak sem a várandósság, sem a szülés, sem a később felmerülő gondok kapcsán. Egyrészt ebben mi is hibásak vagyunk, mert nem próbáljuk megérteni saját működésünket, másrészt éppen a tudatlanságunkból fakadóan túl magas piedesztálra emeljük az orvost. Pedig itt komoly együttműködéssel lehet csak embert gyógyítani, és azt, hogy egy magzat, egy újszülött, egy csecsemő milyen állapotban van, azt csak az édesanyja testi-lelki állapotával összefüggésben lehet szemlélni. Az anya és a gyerek egységet alkot, és ez az egység nem bomlik meg a születés pillanatában. Furcsa, hogy ezt bizonygatni kell, furcsa, hogy küzdened kell az együtt töltött időért, furcsa, hogy nem értik, miért ragaszkodsz olyan nyugodt határozottsággal a halálosan beteg gyermekedhez. Persze eltart jó néhány napig a folyamatos sírás, de egyszer vége szakad. Ráeszmélsz, hogy a kicsinek most zajlik az élete, most tud átélni egy simogatást, most tudja érzékelni a belőled felé áramló érzéseket. Nagyon nem mindegy hát, hogyan töltitek a nektek ajándékozott időt. Mert az idő ajándék. Misztikus és megfoghatatlan. Hosszú és értékes, ha úgy töltöd, ahogy a szíved diktálja, vagy kurta és keserűséggel teli, ha engeded, hogy elsodorjanak a saját utatokról. Én sokszor sodródtam, amikor bizonytalankodtam, amikor nem mertem szólni, pedig pontosan tudtam, hogy mi lenne a jó a gyermekemnek. Hagytam, hogy azok irányítsanak, akiktől a szakértelmet reméltem és elviseltem összeszorított foggal, hogy sokszor érzéketlenül és ridegen nyúlnak a gyermekemhez, és ha ez nem is gyakran fordult elő, mégis ezt a legnehezebb feldolgoznom utólag. Benedek életének 97 napja kórházakban telt, lélegeztető tubussal az orrában, infúzióval a végtagjaiban. Azt gondolod, ez nem élet. Én azonban jelen voltam, és tanúságot teszek róla, hogy ez az élet hihetetlenül gazdag és értékes volt. Egyszer egy triszomiás gyerekekről szóló honlapon olvastam ezt a mondatot: Ők az élet igazi győztesei már abban a pillanatban, mikor az édesanyjuk ölelő karja eléri őket. Nem mindig jut több, senki nem jön a világra egy garancialevéllel, hogy az élete hosszú, örömteli és fájdalommentes lesz. Világra jövünk, és a fogantatásunk pillanatától elkezdődik a történetünk. Édesanyánk gondolatai simogatnak, félelmei borzongatnak már az anyaméhben. Szinte már a kétcsíkos teszttől kezdve becézgetnek, igazi személyként tekintenek ránk. Mégis vannak kisbabák, akik néhány óra leforgása alatt vágyott emberből kiselejtezni való kacattá válnak. Boldogan rúgkapáló, mindent érző és ujjukat cumizó apróságok, akik az ítélethirdetést követően nem kellenek többé. Gyermeket akarunk, de csak tökéleteset. És tényleg nem értem ezt. Van köztetek, aki egy szerencsétlen balesetet követően, vagy egy agyvérzés után lábadozó testbe zárva önként kérné a megsemmisítését? Ám legyen, dönthessen mindenki a gyermeke sorsáról, nem tartom helyesnek, de tegyük fel, hogy ez egy szabad világ. Mégis, ha a beteg gyermeked mellett döntesz, őrültnek és felelőtlennek néznek. Azzal vádolnak, hogy nem gondolsz a társadalomra és a családodra, a gyermekeidre. Nincs jogom moralizálni, úgy érzem. Csak a személyes tapasztalataimról beszélek. Nem tudtam, mit fogok érezni, amikor meglátom a fiamat. Nem tudtam elképzelni egy embert ennyi ujjal, szinte mindig csukott apró szemekkel, beazonosíthatatlan nemi szervvel. Mégis, amikor ott ültem az inkubátor előtt, pelenkáztam, simogattam őt, olyan gyönyörű és tökéletes volt számomra és a fényképeit is büszkén mutogattam. Miközben aludt, mindig az ujjamat szorította, el nem engedte egy percre sem. Olyan szép formás keze volt, szabályos vonásai és nagyon bájos mosolya. Rajta kívül sosem láttam még embert négy kis gödröcskével az arcán, mikor teli szájjal nevet.

Én annyit mondtam a lányaimnak, amikor szembesültek vele, hogy lesz egy sérült testvérük, hogy tudom, hogy ezzel megváltozhat az életük, és mindig felelősséggel tartoznak majd egy másik emberért, viszont biztosak lehetnek benne, hogy őket sem hagyjuk magukra soha, semmilyen bajukban. Ez a szeretet törvénye.

     Tegnap beszéltem egy kedves barátnőmmel, aki szülésfelkészítést tart házaspároknak. Gyönyörű előadása végén a halálról is beszélt. Arról a tényről, hogy néha ez is megtörténhet akár a szülőszobában is. A teremben teljesen megfagyott a légkör. Hát ez az. Kapcsolatunk a veszteséggel, a halállal nagyon kezdetleges. És az a gond, hogy emiatt a beteg hozzátartozók legtöbbször magányosan haldokolnak egy kórteremben, senki nem fogja a kezüket az utolsó pillanatban, nincs kivel megosztaniuk utolsó gondolataikat. Amikor Benedek élt, minden nap készültem a tőle való búcsúra. Mivel lehetetlen volt az egész napot vele töltenem a kórházi szabályok miatt, kértem az orvosokat, hogy ha a legapróbb jel utal arra, hogy állapota romlik, azonnal hívjanak, mert vele akarok lenni. Ez megütközést váltott ki szinte mindenkiből, hogyan is gondolja egy anya, hogy jelen tud lenni a gyermeke haldoklásánál? Féltek, hogy összeroppanok, hogy nem tudok fegyelmezetten viselkedni. Én pedig attól rettegtem, hogy nem lehetek ott. Mindennél jobban vágytam arra, hogy az elkerülhetetlent együtt éljük át. Megígértem, hogy számíthat rám, és nem tudtam olyan körülményt, amiben magára hagytam volna. Kértem Őt, hogy ne induljon el egyedül, és mint annyi mindent, ezt is megadta nekem.

     Próbálom a hónapok távlatából összerakni közös történetünk szétesett darabjait. Az idő kegyetlenül múlik, az illatok, a képek, az érzések halványodnak, bármit is teszel. Nagyon nehéz, hogy egyvalami még mindig éppolyan élesen valódi, Benedek nyöszörgése. Soha nem hallhattam a hangját, hiszen a lélegeztető tubus miatt sírni is csak némán tudott. Sokszor éreztem mélységes és szívszorító elkeseredést, amikor rossz napja volt és nem tudtam megnyugtatni sehogy sem. A legfájdalmasabb mégis az volt, amikor egy napra levették a lélegeztetőről és meghallhattam a hangját. Hangfelvételt is készítettem róla, de képtelen voltam visszahallgatni, mert szétszakított belülről. Aztán már a halála után egyszer mégis megpróbáltam, és legnagyobb döbbenetemre eltűnt a felvétel, a fájl megsérült a telefonomban. Semmi más nem veszett el, csak a sírás. Gondoljatok erről bármit, de én tudom, hogy nem volt véletlen, mint ahogy oly sok dolog sem ez alatt az áldott idő alatt.

     Egyszer a folyosón ültem, vártam, hogy beengedjenek végre a kisfiamhoz. Akkor már nagyon fáradt voltam. Ezer kérésem és vágyam pergett le meghallgatás nélkül a fehérre mázolt falakról, csak a gépek, pumpák, kattogtak, sípoltak reménytelenül az ajtó mögött. Potyogtak a könnyeim, mert a gyerekeim egyszer sem nézhették meg a kisöccsüket, aki haldoklott minden emberi számítás szerint, mert egyszer sem vehettem az ölembe, nem puszilhattam meg. Nem szerették, hogy túl sokat ülök az inkubátor előtt, gyakran kiküldtek sétálgatni egy kicsit, amit megalázónak éreztem. Vágytam megölelni a gyerekemet, nem hittem, hogy ez ártana neki. És akkor ott a végső kétségbeesés határán a nővérke kivette és az ölembe adta. Leírhatatlan érzés volt életemben először karomban tartani az egy hónapos gyermekemet. Aggódva figyeltek, hiszen lélegeztetett babát nem szabad kivenni, de Benedek értékei tökéletesek voltak az ölemben. Több nővérke megcsodálta a 100-as szaturációt, ami az ő szívével nem kis teljesítmény volt.

     Attól kezdve omladozni kezdtek a falak, éreztem, ahogy megszeretnek minket, Benedek a 14-es kisbabából igazi személy lett, akinek egy egész nővér és orvos csapat drukkolt. Életünk legszebb időszaka volt az ezután következő 2 hónap. Minden nap tartogatott valami meglepetést. Hol a lányaim osonhattak be néhány percre, hol fél órát is ringathattam ölben a kicsit, hol megfürdettük a nővérkékkel titokban, mint egy igazi csecsemőt, hol mellre tehettem és szopizhatott néhány percig. Megható volt mindez, hiszen a kórházi szabályok ezt nem tették lehetővé, a nővérek kockázatot vállaltak értünk és én végtelenül hálás vagyok nekik ezért. Végre jutott nekünk egy kis hétköznapi normális élet, úgy jártam be a klinikára, mintha haza mentem volna. A fürdetés után készültek a legmosolygósabb képek. Benedek szeretett élni, érezte, hogy őszintén szeretik és én nyugodtan aludtam éjjelente, hiszen már-már pótmamáknak hagytam ott esténként. Kiegyensúlyozott volt és boldog, rengeteget nevetett és elkezdte a kis kezét is használni. Sajnos azonban ennek az idillnek véget kellett érnie. Nem vagyok már keserű emiatt, hiszem, hogy így is jóval több jutott, mint némelyik mamának, aki korán kényszerül búcsút venni a kicsinyétől. 2008-ban vagyunk Magyarországon és itt nincsenek távlatok egy sérült gyerek számára, főleg, ha lélegeztetést igényel. És április 24-én minket is bedarált egy lelketlen gépezet.

Reményekkel telve érkeztünk meg a Péterffy utcai kórház koraszülött osztályára. Hogyan is aggódtam volna, hiszen Hajdú docens asszony személyesen biztosított róla, hogy ez a lehető legjobb hely a számunkra. Hónom alatt Benedek meghitt holmijaival – kis takarók, zenélő kutyus, cumi, sok minden, ami az életünket a klinikán normálissá és személyesebbé tette. Abban bíztam, hogy végre együtt lehetünk igazán. A kicsi stabil volt, a Peter Cherny mentősei csodálatos hozzáértéssel rakták át az inkubátorba.

     Első  döbbenetem a nővér aggodalmas bizonytalansága volt. Izgatott és lelkesen igyekvő módon próbálta a kicsit ellátni, közben engem kérdezgetett, amitől egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Azonnal kiderült, hogy a báránybőrt nem tehetem alá, mert a főnővér nem engedi, és a megszokott kis takaróját is haza kell vinnem. Nem olajozhatom be a bőrét, mert az x doktornőt zavarja, és ha gyengéden simogatom, vagy a kezét fogom alvás közben, az bizony piszkálásnak számít. Ezek a vadidegen emberek tudni vélték, mi jó a gyermekemnek egyetlen óra után. És kicsit sem számított az a 3 hónap, amit én vele töltöttem. Benedek egyre nyugtalanabb lett, sokat sírt, romlottak az értékei, új összetételben kapta a gyógyszereit, keringéstámogatást és vízhajtót nem is kapott eleinte, amitől kis teste egyre inkább felpuffadt. A tüdejében felgyülemlő váladékot reszkető kézzel szívták le, a nővérek gyorstalpalón sajátították el, mit hogyan kell csinálni. Elárulták nekem, hogy még soha nem volt dolguk lélegeztetett csecsemővel. A lélegeztető tubus naponta csúszott ki véletlenül, vagy került mélyebbre a kelleténél, ami újabb és újabb intubálást jelentett. Volt, hogy mikor bementem Benedekhez, alvadt vérrel volt tele a szája, mert megint le kellett nyomni a tubust a torkán. Senki sem volt képes rendesen rögzíteni egy ragtapasszal, addig én nem is tudtam, hogy elmozdulhat egyáltalán. A klinikán szinte naponta kaptam kézbe a kicsit, ezt most el kellett felejtenem. Néhány nap alatt teljesen megtörtem, sokszor a folyosón zokogva könyörögtem, hogy haljon meg a gyerekem, hogy végre ne tudják tovább kínozni. Benedek arcáról eltűnt a mosoly, a cumit sem akarta már. Éreztem, hogy fárad. Egy-két nővérrel nagyon meghitt kapcsolatba kerültem, volt, hogy a vállamon sírtak esténként, mert attól féltek, hogy éppen náluk hal meg a kicsi.

     Szeretettel emlékezem Gizi nővérre, akinek mindig volt egy kedves szava hozzám, Magdikára, akivel először jól összevesztünk egy félreértés miatt, majd kiderült, hogy az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem. Aztán ott volt Ildikó, aki mosolygós nyugalommal látta el a piciket, meggyőződésem volt, hogy legalább 3 gyermeke van, később kiderült, hogy csak álmodik róla. Szerettem Éva magabiztos mozdulatait és derűjét, ahogy vért vett pillanatok alatt, hálás voltam tapasztalt mozdulataiért és kedvességéért. És ott volt Vera nővér, akitől minden anya rettegett. Sajnálom őt, nagyszerű szakembernek tartották a nővérek, de az anyáknak nagyon sok fájdalmat okozott nyers, érzéketlen, gyűlölködő modorával. És itt szeretnék köszönetet mondani Boros főorvos úrnak, amiért mindig egyenlő félként kezelt, elfogadta a jó szándékú kritikát és nagyszerű szakemberként mindenben támogatott. Nem láttam még orvost olyan szerető aggodalommal vizsgálni egy piciny babát. Mégis az itt töltött idő a fájdalom legmélyebb bugyraiba vezetett el és megsejtette velem, hogy már nincs sok időnk.

     Visszagondolva a várandósság hónapjaira a legmeghatározóbb érzés a félelem volt a bizonytalantól. Elképzeltem egy beteg kisgyermeket, aki ezután minden percünket meghatározza majd. Őrlődtem, hogy elég erős-e a kapcsolatunk ehhez, és gyötrődtem, hogy elég elfogadó vagyok-e én magam. A környezetemben él néhány fogyatékos gyerek. Ismerem a családok sorsát közelebbről is egy ilyen megpróbáló helyzetben és ez a tapasztalat nem feltétlenül pozitív. Az anyák fanatikus kötődése sokszor magatehetetlen, szélsőséges viselkedésű gyermekekhez hatalmas szeretetté nő, a férj egyre kevésbé tud jó apa és jó társ lenni, a feleség pedig minden maradék erejével bűntudatosan imádja a gyermeket. Annál hevesebb az imádat, minél nagyobb a baj, a környezet távolságtartó viselkedése. Sokszor elgondoltam magunkat egy ilyen helyzetben és elhatároztam, hogy nincs az a szörnyű torzulás, az a szellemi visszamaradottság, ami minket az eddigi normális életvitelünkből kibillentsen. Akartam, hogy büszke legyek a kicsire, hogy ő a családunk teljes értékű része legyen, hogy együtt szeressük őt és továbbra is maradjunk az a kicsit bolondos, kicsit hangoskodó, de vidám család, akik eddig voltunk. Azért Miklós sokat aggódott, nem nagyon tudta elképzelni mindezt egy beteg gyermekkel. Sajnos soha nem derült ki, mindez hogyan működött volna, de én hiszem, hogy sikerült volna megvalósítani.

     Sokszor álmodtam még a várandósság alatt Benedekkel. Igen, pontosan vele, mert hiába az összes lányt jósoló ultrahang, én mindig egy kisfiúról álmodtam vöröses barna hajjal, fura szemekkel. És pontosan ilyennek született meg néhány hónap múlva.

     Nem tudom, hogyan írjam meg a gyerekem halálát. Valószínűleg ez a tapasztalás volt életem legmeghatározóbb élménye. Elmentem vele a végső határig, de onnan csak Ő ment tovább. Nem éreztem, hogy húzna magával, pontosan tudtam, hogy nekem itt van még dolgom.

     Egy napon Benedek belázasodott. Akkor már három hete voltunk a Péterffyben, és nem volt a lelkemnek és Benedek lelkének és testének olyan zuga, ami ne lüktetett volna az elviselhetetlen fájdalomtól. Vártam, hogy elinduljon, elmeneküljön ebből a méltatlan helyzetből, de egyre inkább éreztem, itt még meghalni sem lenne jó. És akkor, azon a lázas reggelen, miközben hideg borogatásokkal próbáltam hűteni a kicsi forró testét, jött egy telefon, hogy átviszik a I. Gyerekklinikára. Akkor és ott, miközben összepakoltam Benedek holmiját, tudtam, hogy ez az utolsó stáció. Vége a küzdelemnek, ami most jön, az már csak kettőnkről szól.

     A Gyerekklinika más világ. Derűs, együtt érző, őszinte, már semmit sem kellett magyarázni, csak együtt lenni. Mindenki tudta, hogy miért jöttünk és megkaptuk azt a három gyönyörűséges napot, hogy beteljesítsük közös feladatunkat. Benedek állapota nagyon gyenge volt. Fájdalmai voltak, ellene ment a lélegeztetőnek, így Dr. Szabó Miklós, az általam ismert legemberibb orvos azt tanácsolta, kapjon Benedek annyi fájdalomcsillapítót, hogy ezekből a kínokból már semmit se érezzen. A morfium adta nyugalom viszont rontotta az életfunkciókat. Ördögi kör, szörnyű volt döntést hozni, de ahogy a fiamra néztem, tudtam, hogy menni készül. El kellett engednem Őt.

     Elfogadni, megérteni, merni hinni, hogy így lesz neki a legjobb, de Istenem, hogy is lehetne az a legjobb, amitől mindannyian rettegünk?

     Este úgy tűnt nyugodtan alszik, stabilak voltak az értékei, megetettem, tisztába raktam és haza mentem aludni néhány órát. Szabó doktor is erre bíztatott, tudta, ha elkezdődik, nagyon hosszú lehet.

     Reggel éppen fejtem a tejemet, csak valahogy furcsa volt, mert soha nem volt még ilyen sok, általában úgy gyűjtögettem cseppenként Benedeknek. Ekkor azonban szinte dőlt a pohárba, nem is értettem, és akkor megszólalt a telefon. Szabó doktor volt és arra kért, ha Benedek mellett szeretnék lenni az utolsó órákban, akkor induljak el. Néztem a tejjel teli üveget és tudtam, nem lesz már rá szükség. Mély nyugalmat éreztem, és hogy ez most valami örökre szóló idő az életemben. Rohanni akartam, de pizsama volt rajtam, gyorsan elővettem egy kényelmes nadrágot és szándékosan egy piros felsőt. Azt éreztem, ez most ünnepi alkalom, a számomra legszeretettebb embert elkísérem a nagy út egy darabján, ahová készül. Magammal vittem a húgom kislányának rugdalózóját, szerettem volna, ha végre egyszer a család illata és meghittsége veszi körül, és akartam, hogy ne féljen, hogy képes legyek biztonságot nyújtani még utoljára, de mindez olyan elképzelhetetlennek tűnt. Mégis tettem a dolgom, valahogy adódott magától, és így történt, hogy a karomban tért haza Benedek.

     Órákon át tartottam átölelve elgémberedett tagokkal, az egyre romló szaturáció, a halkuló-lassuló szívhangok, a kékes-szürke kis arc és kéz sejtették, hogy közeledik a vég. Benedek elindult határozottan, elgyötört kis teste vágyott már megnyugodni, készülődött hazafelé, de közben újra és újra nem remélt időt ajándékozott nekem. Erő és méltóság egy alig 2 és fél kilós csöppségben, én ott voltam, tudom, miről beszélek. János atya, aki imáival és szeretetteljes támogatásával mindvégig velünk volt, most több óra késéssel érkezett. Én nem hittem, hogy Benedek megvárja. Mégis kellett a kicsinek az a meleg baráti érintés, amit tőle kaphatott, hogy életében utoljára bizakodó mosollyal rajzolják a keresztet a homlokára a nagy út előtt. Amikor már csak ketten voltunk, felvettem a vállamra éppen a szívem fölé. Nem nagyon számított már a csövek helyzete, és érezni akartam Őt erősen utoljára. A több órája alélt kisbaba váratlanul emelgetni kezdte a fejét. Nagyon megrémültem, de a nővér megnyugtatott, hogy ezek az utolsó pillanatok, a test végső lázadása, miközben a lélek éppen fejet hajt egy magasabb akarat előtt. Akkor álhatott meg a szíve. A doktornő megvizsgálta Benedeket, és megállapította a halálát. Én kértem, hogy minden orvosi eszközt távolítsanak el belőle. Ezután kaptunk egy órát kettesben. Az ölembe fektettem és hosszan vizsgáltam az arcát. Minden kis részletét megpusziltam, simogattam a haját, beszéltem hozzá, magamhoz szorítottam. Végre az enyém volt, életemben először úgy vehettem kézbe, mint egy egészséges gyermeket, úgy sétálhattam vele, pihés fejét a vállamon nyugtatva, mint ha csak éppen elaludt volna büfiztetés közben. Végtelenül boldoggá tett a mozdulatoknak ez a mámorító szabadsága, tudom, furcsán hangzik, de akkor még éreztem Benedeket a közelben, ez volt az utolsó alkalom, hogy igazán együtt lehettünk. Lassan kihűlt, és tudtam, hogy el kell engednem őt végleg. Jó érzés volt, hogy én fürdethettem le, tehettem tisztába, mielőtt elvitték a testét. A nővér nem bánta, ha segítek, és nem is furcsállotta. Végül csak egy pici zöld csomag maradt belőle. Eljött a perc, amikor haza kellett indulni. Összepakoltam a fiam ruháit, kis tárgyait. Nem volt váltóruhám, fura foltokkal a pólómon indultam el keresztül a városon. A nap sütött, május 16-a volt, mindenki sietett a dolga után a péntek délután természetes forgatagában. Akkor megértettem, hogy soha többé nem leszek egyedül. 

Sokszor kértem a kórházban az orvosokat, engedjék Benedeket nyitott inkubátorban feküdni, kis rugdalózóban, mint egy normális csecsemő. Szerettem volna fölé  hajolni, érezni a bőrének illatát, megpuszilni, megnézni Őt minden oldalról. Hónapok teltek el úgy, hogy a gyermekemről alig volt érzéki tapasztalatom. Nagyon nehezen tudtam egy orvosnak elmagyarázni, hogy tudom, a gyerekem nem fog meggyógyulni, és elfogadom, hogy semmilyen eszköze nincs a tudománynak, hogy Benedeken segítsen. Nem vártam el tőlük, hogy csodát tegyenek. Mégis ezt a tényt nem én, az anya dolgoztam fel nehezen, hanem éppen Ők, az orvosok. Mert van ilyen, egy kisbaba halálos beteg, és az anyja vele akar lenni. Akkor is, ha nehéz, fájdalmas, ha soha nem lesz boldog hazatérés. Annál inkább érték az együtt töltött idő, sőt az egyetlen lehetőség kettőnk életében, hogy anyává és gyermekévé váljunk, túllépve a test lecsupaszított fájdalmán, a környezet rideg valóságán, hogy az életben maradás orvosi eszközökhöz kötött, mégis legyen mód szeretgetni és megismerni egymást.  Isten áldja meg azokat a nővéreket, akik mégis segítettek, minden úton-módon támogattak abban a törekvésemben, hogy minél többet ölbe vehessem, megérinthessem, ápolhassam a saját gyerekemet. Nem tudom, hogy ha nincsenek ezek a meghitt percek az életünkben, hogyan jöttem volna ki ebből.

A temetés napján  ömlött az eső. Vigasztalanul zuhogott, a szüleim praktikus okokból aggódtak emiatt, de én cseppet sem bántam. Úgy éreztem ez is együttérzés odafentről, talán a kedves halottak könnyei, akiket elveszítettünk az évek során. Aztán arra a 40 percre, amíg körül álltuk a sírt, elállt az eső, János atya egy gyönyörű Mária énekkel zárta a szertartást és csak ekkor, újra esni kezdett. Annyira szép volt. A kertünkben készítettünk a gyermekünknek végső nyughelyet, egy fiatal platán és egy fehér rózsabokor tövében. Hetekig gyötrődtem, hogy hová temessem a kicsit. A hamvaknak kis zsákot varrtam sárga piros virágos anyagból, és mellé tettem egy darabkát abból a piros pólóból, amit viseltem, amikor a vállamon haldoklott. A szívem felett tartottam akkor és azt a darabot vágtam ki, ahol összeértünk. Talán furcsa, de nem számít. Az ember szertartásokat teremt, és néha ezek az apróságok tartják össze széthullani készülő lelkét. A pici zsákot egy gyönyörű féldrágakő edénybe tettem. A platán tövében egy mészkőlapon egy kőkutya áll, pontosabban egy kutya alakú kő. A kőlap körül vidám pozsgások, kövirózsák, gyerekkorom kedves növényei. Üde látvány, szívesen üldögélek ezen a helyen. Szeretem, hogy anyukám mellette tereget, Zsófi, húgom kislánya pedig mindig odébb pakol néhány követ segítő céllal. Zora kutyám komoly képpel ül mellettem a padon, amikor esténként mécsest gyújtok a Benedeknek. A mécses fél éjszakán át megvilágítja a szüleim és a nagynéném hálószobájának a falát, és hiszem, hogy ez a láng mindenkinek ugyanazt jelenti. János atya fogalmazta meg tört magyarsággal a temetés végén. Az élet rövid és a szeretetnél nincs fontosabb. A kisfiú, aki soha nem térhetett haza, most itthon pihen. 

Miért van az, hogy miközben az illatodat, amit annyira szerettem, egyre nehezebben tudom felidézni, a nyöszörgésedet, ami annyira fájt, egyre élesebben hallom….

Nagyon nehezen telnek a napok. Nem találom a helyem sehogy sem. A sokáig oly természetes derű, amit Belőled merítettem, most kifogyni látszik. Most rajtam a sor, és nem élősködhetek örökké a szereteteden. Annyira szeretném naphosszat a képeidet nézegetni, hiszen olyan tökéletes és aranyos kisbaba voltál, de a fájdalom, ami ilyenkor belém hasít, elviselhetetlen. Kerülöm a találkozást Veled, aki megtanított küzdeni, igazán érezni, látni és elfogadni mindent a maga természetességében. Te vagy Benedek az a kisgyerek, akivel az élet egyszerre volt fájdalmas és boldogító. A legteljesebb boldogság és a legelviselhetetlenebb fájdalom. Annyira büszke vagyok Rád, hogy megismerhettelek, de nem tudom feldolgozni, hogy szenvedtél. Hogyan lehet ennyi szenvedésben része egy tökéletes kis embernek? Mégis el kell fogadnom, hogy megtörtént mindez velünk, és úgy kell elfogadnom, hogy ne a keserűség, hanem a remény legyen a győztes érzés bennem. Most elképzelem, hogy itt vagy velem. Fekszem a padunkon – most ültettem új virágokat a sírodra –, és érzem most is, mint sokszor máskor a jelenlétedet. Szeretlek kicsim. Nem simogathatlak meg és nem is adhatok többé puszit az állad alá, ahol olyan pihe-puha a bőr, mégis érzem azt a teljességet, amit egy igazi kapcsolat jelent két ember között. Remélem, Drágám, hogy nem ártottam túl sokat neked. Sokszor voltam gyáva és hagytalak magadra, amikor már nem bírtam nézni, ahogy avatatlan szívű emberek tették a dolgukat Veled, és Te szenvedtél. Bocsáss meg érte, én is próbálok magamnak megbocsátani.

     ’Számban vinnélek, mint kutya a kölykét és menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. „Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zúdítja minden pillanat.” József Attila fogalmazta meg gyönyörűen a mostani érzéseimet. Az igazság az, hogy össze vagyok törve. De azt is tudom, hogy már épülök és az új talán jobb lesz, mint a régi, azt remélem.

Van egy doboz a szekrényemben. Egy kisfiú életének kellékeivel van tele. Pici zokni, 2 cumi, karszalag, takarók, 2 rugdalózó, 1 fénykép, egy pingvines képeslap, zenélő kutya és még néhány apróság. Minden, amit az utolsó napján viselt a fiam, és ami körülvette 97 napon keresztül. A fájdalom doboza. Nem lehet belenézni, beleszagolni anélkül, hogy belehalj, de időről-időre muszáj, mert csak ez maradt, ami fizikailag érezhető Benedekből. Egy-két dolog kikerült az óta a dobozból magasabb rendű céllal. Húgom kisfia, Botond lett a zenélő kutya boldog örököse. Botond és Benedek gyakorlatilag ikrek voltak. Szinte egyszerre fogantak, és valami különös kapcsolat lehetett közöttük. Botond születése után felfigyeltek az orvosok arra, hogy alig van hangja az egyébként életerős, hatalmas gyereknek. Ha vörös arccal ordított, az is csak suttogásnak hallatszott. Több helyen megfordultak a problémával, de semmilyen magyarázatot nem találtak rá a szakemberek, sem hasonlóval nem találkoztak. Aztán azokban a napokban, amikor Benedek elment és a torkából kikerült a lélegeztető tubus, Botond váratlanul erőteljesen sírni kezdett…

     Tündéri kisfiú, cakkos ajka, formás buksija Benedekre emlékeztet és a lelke, már most látszik, hogy milyen szép. Nem tudom úgy megölelni, hogy ne a fiam jusson eszembe. Istennek mindenre gondja van, úgy hiszem.

     III.

     A kisfiam elment. Nem könnyen és nem fájdalmak nélkül. Semmi olyan nem volt az életében, amit az ember egy másik szeretett lénynek jó szívvel kívánna. Mégis ez a 97 nap kegyelmi állapotban telt, mert mi ketten Benedekkel az Isten tenyerén üldögéltünk és lóbáltuk a lábunkat. Nem éltünk az idő szorításában, mert nekünk nem volt időnk. Senki nem ígért megoldást a bajunkra, soha nem mondták, hogy minden rendben lesz. Készültünk a búcsúra, és ismerkedtünk egymással. Jó embereket gyűjtöttünk magunk köré, szívből zokogtunk néha, és kacagtunk sokszor. Hatalmas és teljes boldogság volt, igen, mély fájdalom, de keserűség soha. Szeretetgombócá olvadtunk össze a hónapok során, a fiam vigyázott rám. Feltöltődni jártam hozzá, mások engem csodáltak, én csak őt. Az illatát, a kitartását, a bölcsességét, a mosolyát, ami gyűrött kis testén átsütött és kiégetett belőlem minden felesleges gondolatot. Nem találom most a szavakat, olyan megrendítő és örömteli ez a történet. A karomban tért haza végül, tudta, hogy csak akkor tudom elengedni, ha foghatom közben. Sokáig öleltem azután is, hogy végre se lélegeztető tubus, se infúziós vezeték nem állt közénk többé. Ő lassan kihűlt, de a melegét így én őrzöm tovább, a részemmé válhatott végleg.

     Benedek mellett könnyű volt tiszta szívűnek lenni, burokban éltem, mint egy kisgyermek, de felnőtté is váltam észrevétlenül, aki képes kiállni egy másik emberért. Ő volt a legjobb dolog az életemben, és néha azt gondolom, hogy ez a történet még csak most kezdődik el. Szeretném megköszönni mindenkinek a sok kedves ránk-gondolást, imát, aggodalmat. Nélkületek nehezebb lett volna.

     IV.

     Benedek halála után Balatonon töltöttük a nyarat. Jó volt élvezni a napsütést, elnyújtózni a parton, sok-sok időt tölteni lányaimmal, akik nagyon nehéz hónapokat töltöttek kissé magányosan. Én legtöbbször csak este kerültem haza több, mint három hónapon keresztül, ők pedig felnőttként segítettek a házi munkában, szorgalmasan tanultak, és még támogattak is, amikor sokszor lelkileg kimerülve csak néztem magam elé. Nagyon sokat jelentett, hogy a három kislány igazi nőként és barátként állt mellettem, hogy nagy szeretettel és elfogadással várták a napot, amikor az öccsük hazajön, bármennyire is kevés esély volt erre. Soha nem kellett titkolóznom, szépítenem semmit, nem kellett magamba fojtanom a fájdalmamat. Szerető család vett körül és ennek az értéke ekkor vált bennem igazán tudatossá.

     Egy augusztusi napon éppen rendezgettem a pici házat, ami a nyaralónk volt, amikor úgy éreztem, mint ha valaki megcsiklandozott volna. Nem tudom kifejezni, amit éreztem, de valami nagyon vidám, simogató érintést legbelül, olyan játékos bizsergést, hogy most valami nagyon szép és jó készül. Az sem volt kérdés, hogy kitől érkezett ez a különös üzenet.

     Szeptember elején, édesapám születésnapján megfogant Bálint. A 39. születésnapomon már kezemben volt a bizonyíték, a szívműködést igazoló  ultrahangos lelet. Akkor elhatároztam, hogy ez egy szép várandósság lesz, szűrővizsgálatok és félelem nélkül, ajándékként fogadva a gyermeket, akinek léte vagy nem léte bölcs kezekben van. Ebben a hitben telt el az elmúlt 6 hónap. A kisfiú odabent élénken rugdalózik, mi pedig izgatottan várjuk. Májusban fog megszületni, éppen akkor, amikor a bátyjától búcsút vettünk. Olyan szép ez így, ember nem rendezhetné soha ilyen tökéletesen az élet dolgait. Sokan aggódtak amiatt, hogy a gyásznak több idő kell, hogy egyik gyerek nem pótolhatja a másikat. Én csak mosolygok ezeken a dolgokon. Mindaz, amit érzek Benedek iránt, azt kívánom, soha ne halványuljon, mert ezek az érzések anyává válásom alappillérei, emiatt várom bizalommal Bálintot és nem baj, ha sokszor magam sem tudom, hogy a boldogságtól vagy a hiányérzettől csordul ki a könnyem. Nekem három gyönyörű lányom van, és két nagyszerű fiam. Hogyan is pótolhatná bármelyik a másikat? És sokszor annak az érintése a legvalóságosabb ma is, akinek kedves mosolya már csak a papája fotóiról idézhető fel.

     Mindent köszönök.

      

2009

 Ha kérdésed, gondod van, ha nehéz helyzetben vagy, ha átéltél gyötrelmes dolgokat, amiket nem tudsz elfelejteni, sem a helyére tenni, vagy csak ha beszélgetnél egy jót velem, hívj fel bármikor, nagyon örülök neki.
06 20 775 2242
salamin.agnes@gmail.com


Levelek Tőletek:


Szia kedves Ágnes!

Könnyek között írom Neked ezt a levelet, most találtam rá a Benedekről szóló oldalra a neten, ahol nagyon szépen és szívig hatolóan írsz magatokról. Néhány hónapja már olvastam a történetedet a Kismama magazinban, és úgy gondolom, Te is hiszel a sorsban, mert számomra hihetetlen, hogyan jutottam el ide, hogy levelet írjak. A napokban gondoltam Rád, amikor a babakocsiban alvó, lassan egy éves tüneményes és kicsattanóan egészséges kisfiamra néztem - éppen cseresznyét szedtünk, míg ő aludt. Nem tudom miért villant be a Kismamás levél, amit olvastam Tőled, de elképzeltem, hogy milyen fájdalmas és szomorú (ez nem is szó rá!) dolgon mentél keresztül, és mégis olyan csodálatosan tudtál róla írni a magazinban, hogy egyszerre volt megható, ámulatba ejtő, ugyanakkor végtelenül szomorú és minden, amire nem találok szavakat. Nagyon tiszteltelek már akkor, amikor a lapban olvastam, azért, hogy ennyire őszintén és mély érzéssel tudtál róla beszélni, és mennyire megerősödve élsz most, Benedekkel a szívedben.

Beírtam a keresőbe, hogy hol olvashatnék rólad, a kisfia(i)dról és a lányokról, és ekkor jött be a Benedekről szóló oldal. Elolvastam, de gyakran meg kellett állnom, mert nem láttam el a képernyőig....

Mostanában nehezebb napokat élek, fizikailag-lelkileg; fáradt vagyok és ezért gyakran idegesebb a kelleténél, valahogy a fejemre tornyosultak a dolgok is és bár ezek szerencsére nem a kisfiúnkon, hanem inkább a férjemen és az ő elsőszülött kamasz fián csapódnak le, természetesen így sem jó. És ekkor jött a történeted, és ébresztőt fújt, hogy becsüljem meg azt, ahogy és akikkel élek, hogy a kisfiam a legjobbat kapja belőlem, mert én vagyok neki a minden - lássam meg az életben a szépet! Nagyon szeretnék a fiamnak egy kistestvért, és most valahogy ez is olyan elérhetőnek tűnik, bár ahhoz, hogy ez kényelmes legyen mindannyiunknak, ahhoz egy kicsit át kell rendezni, bővíteni az életterünket (ez is azok között van, amin állandóan agyalok), hogy elférjünk, de olyan pozitív energiákat kaptam most, amit már régen nem éreztem. És tudom, hogy van még egy kisfiú, aki arra vár, hogy útra kelhessen - most még van ideje, a bátyja is nagyon kicsi még, úgyhogy megvárom, amíg úgy dönt, hogy jönni szeretne.

Nagyon nagyon köszönöm NEKTEK és szeretettel üdvözöllek,

 Adrienn



Kedves Ágnes!

Egészen véletlenül bukkantam a kisfiad életéről szóló írásra, mikor a Péterfy kórházra kerestem rá.  Így ismeretlenül is együttérzek veled!  (Az én eddigi gyermekeim egészségesek.)Gyönyörű és inspiráló az írásod.  Édes kisbaba Benedek.  Remélem Bálint fiad jó egészségnek örvend és sok boldogságot okoz a családnak.  Természetesen nem vagyok szakértő, de egyáltalán nem értem, hogy miért nem adták az anyatejedet a kicsinek, és miért nem engedték, hogy testközelben tartsad, és a többi családtag miért nem látogathatta.  Hihetetlen, hogy kell egy anyának küzdenie, ha a gyermeke nem a nagykönyv szerint való.  És tényleg, milyen neurotikusan zárkózik el a társadalom a haldoklóktól, bébiktől, idősektől egyaránt.

 Üdvözlettel, Enikő