Bálint története

Bálint a jobb oldalt

3 éve tervezem, hogy megírom, hogyan is folytatódott a közös történetünk. Gyermeket várni közvetlenül a kisfiam elvesztése után nem volt egyszerű. Amikor Benedektől elbúcsúztam, mély fájdalom volt bennem, de valamiféle rend is. Nyugodt voltam a sorsom felől, megszűnt a görcsös akarás, hogy az életem csak egy következő gyerekkel lehet teljes. A vágy azonban megmaradt, görcs nélkül és valamiféle szelíd belenyugvás: azt fogadom el, ami jön. Legbelül éreztem, hogy a lét és nem lét különös misztérium, eljátszottam a gondolattal, hátha Benedek visszajönne hozzám, hátha eszköze lehetek még egyszer a Teremtőnek, és ha már semmit, de egészséges testet adhatok Neki. Egy dologban biztos voltam, ha Ő jönne vissza, rögtön megismerném, amikor a szemébe nézek.

2008 volt az életem felezőpontja, remélem időben is, de spirituálisan biztosan. Ebben az évben született, meghalt és fogant gyermekem. Bálint azonban érkezésével első perctől a gyógyításomon munkálkodott. Nagyon különös volt, ahogy Benedek stációit felülírta szinte napra pontosan, és ezek a stációk mintegy visszapörgették és újra leforgatták életem filmjét egy hibátlanul boldog és eseménytelen változatban. Bálint nem beszélgetett velem úgy, mint Benedek, nem láttam álmokat Róla, amelyek előkészítették a sorsomat. Nem voltak baljós megérzések, félelmek, aggodalmak, a vizsgálatok is minden alkalommal egy tökéletesen fejlődő gyerekről adtak hírt. Szándékosan választottam olyan orvost, aki a korom ellenére eltekintett a szűrővizsgálatoktól, ragaszkodtam hozzá, hogy csak olyan kutakodás történjen, ami a gyerek érdeke, és egyetlen olyan sem, ami százalékokról és esélyekről szólna arra vonatkozóan, hogy 40 évesen mennyire lehetek bátor boldogan várni egy kisbabát. Bátor voltam, lehettem, mert Benedek szeretete nem engedte bekúszni a gyávaságot a  szívembe. Átéltem, így hát meg is győződhettem róla, mennyire értékes élete lehet egy fogyatékos embernek is, és persze minden nap imádkoztam, hogy Bálintnak ne jusson szenvedés, hadd lehessen csak egy egyszerű, hétköznapi kisgyerek.

Nem mentem el az AFP-re, tudtam, hogy felesleges stresszel járna csak, és az eredmény igen csak kétséges. Fontosnak tartottam viszont a szívultrahangot, mert ha a szívvel gond van, arról tudni kell, hogy a kicsi a lehető legjobb esélyekkel indulhasson már a születése pillanatában. Sokáig halogattam ezt a vizsgálatot. Nem akartam, hogy az esetleges rossz eredmény miatt megint a genetikán kössek ki, ahol újra meg kell majd győznöm az orvosokat, hogy igen, én most is ugyanúgy és igen, akkor is… 24 hetes volt már Bálint, mire felhívtam Hajdú professzor asszonyt, amikor bemutatkoztam, rögtön tudta ki vagyok, Salamin Benedek anyukája. Amikor megmondtam, hogy 6 hónapos a kicsi, iszonyatosan megdöbbent, mindenképp látni akarta a szívét a 24. hét határán. Van, aki soha sem tanul. A számítógépben azonnal időpontot keresett számomra, döbbenten hallottam szavait: Február 9-e, délután 2 óra. Február 9-én délután 2 órakor könnyeimet nyelve ültem az I. Női Klinika alagsorában a szívultrahangra várva. Azon a napon és abban az órában és ugyanott született Benedek 1 évvel korábban. Lélekben felsétáltam a lépcsőn, becsöngettem az ajtón, hallottam a gépek kattogását a lélegeztető gép fújtatását a monitorok pittyegését. Ki lehet most a 14-es inkubátorban? Nem lett volna erőm felmenni oda. Akkor még nem. A mindig szigorú orvos ma nagyon gyengéd volt velem, és megmutatta a legegészségesebb szívet a világon, képet is kaptam egy parányi fütyiről aznap. Egy boldog játék részese voltam, mintha mindaz a fájdalom meg sem esett volna, amelynek a létezése meghatározta a napjaimat. El kell mondanom, hogy egyáltalán nem volt azonban eseménytelen ez a várandósság. Sok fájdalmas élmény ért, de ezek a nehézségek és fájdalmak ezúttal más életét nehezítették és nekem jutott a lehetőség, hogy kicsit enyhítsem talán. Kati barátnőm kislánya Edwards szindrómával született, 6 hónapig élt és én még a halála előtti napon is megsimogathattam őt. Gyermekem halála beavatottá tett, nem féltem a mások fájdalmától, egyre gömbölyödő pocakkal is vágytam a közelébe menni a szenvedésnek, megérteni, feldolgozni a saját történetemet a másokén keresztül. Közben barátságok születtek, és nem volt mindig boldog befejezés, de mégis szép volt így és gyógyító is. Örülök, hogy Annácskát is láttam mosolyogni nem egyszer, örülök, hogy belső bizonyosságot nyertem ez által egész életemre. Az élet értékes a fogantatástól kezdve, a fájdalmat nem az okosság, csak az elfogadás és a szeretet enyhíti.

Teltek a hónapok, készültem a találkozásra Bálint fiammal. Benedek szintén a Bálint nevet kapta, ezzel is segíteni akartam neki, hiszen a jelentése erős, egészséges, de végül mégis Benedeknek szólítottam Őt, mert sokkal inkább Isten ajándéka volt.

Bálint fiam születését május végére vártuk. Ott motoszkált bennem, Istenem ne 16-án... Aztán talán gyávaságból, talán nem, kértem az orvosomat: május 21-e legyen a nagy nap. Tervezett műtétről lévén szó nem volt akadálya ennek, Bálint Mihály doktor amúgy is mindig szertartásosan tiszteletben tartotta a kívánságaimat. És hogy, hogy nem, 20-án este vajúdni kezdtem. Olyan boldog voltam, nem fogom tervezett időpontban előráncigáltatni ez a gyereket, Ő is ezt akarja, minden tökéletes!

A műtét napja olyan meseszerű volt, nem féltem, izgatottan vártam, hogy megpillantsam és átölelhessem Őt. Azt hittem, meggyógyultam, azt gondoltam erős vagyok. Miklós is velem lehetett, bár ez ebben a kórházban nem szokás, de hát nekünk ez most járt valamiért, és minden rendben is ment, amíg meg nem hallottam azt az erős, semmivel össze nem téveszthető sírást. Felsírt a fiam, úgy ordított, hogy beleremegtek a falak, felsírt, pedig a másik néma volt. Istenem, a gyász és az öröm egyszerre buggyantotta ki a könnyeimet, kiszáradt szájjal csak azt motyogtam, ugye egészséges, ugye nincs semmi baja?? Hát hogy tudna egy beteg gyerek így sírni, hangzott a válasz és valóban egy újszülött esetében nem jelentéktelen a hangerő. Azt hittem meggyógyultam, de a kórházban töltött 48 óra rádöbbentett, hogy ez bizony nincs így.

Teljesült a kívánságom, hogy soha egy percre sem vihetik el a gyerekemet tőlem. Miklós mellettem volt a műtét után, mikor még bénultan feküdtem, és segített mellre tenni Bálintot, aki akkor és azóta is a cicit tartja az egyik legfontosabb  dolognak a világon. 6 óra múlva már felkeltem, tisztába tettem, elláttam Őt. Keserves volt, mert a vállam becsípődött valamitől és a has sebem ezzel együtt elviselhetetlen szenvedést okozott. A csecsemős nővérek nem lehettek a szobában mellettem, a gyereket meg én nem akartam bevinni az osztályra, mert megígértem neki, hogy soha egy percre sem hagyom magára. Estére már annyira szenvedtem, hogy zokogva mégis betoltam a fiamat a csecsemősöknek, hogy kicsit pihenhessek, mert nem tudtam a síró kicsit megnyugtatni. Ettől a tettemtől viszont iszonyú lelkifurdalásom volt, de aztán ájultan aludtam hajnalig. 5-kor már rohantam Bálintért és tényleg soha többet nem adtam ki a kezemből.

 Amikor 2 napos korában meg akarták vizsgálni, betoltam a csecsemőosztályra. Álltam és vártam, hogy a doktornő megnézze. Aztán a nővér szólt, ne ácsorogjak ott, pihenjek le nyugodtan, majd szólnak, ha kész lesz Bálint és akkor visszavihetem. És akkor, ott eltört valami. Felszakadt egy gyógyultnak hitt seb a lelkemben. Összeszorított szájjal és patakzó könnyekkel közöltem, hogy a doktornő csak a jelenlétemben nyúlhat a gyerekemhez. Hogy én soha többet ajtón ki nem megyek, hogy engem soha többé senki erre nem utasíthat. Magam is megdöbbentem magamon, de az orvos is. Mindenesetre szó nélkül hagyták, hogy maradjak. 97 távozásnak a fájdalma sűrűsödött akkor egybe, ezt a 98. ajtót már nem tudtam becsukni magam mögött. És azóta sem…

48 órával a császármetszés után otthon voltunk. Nem voltam alkalmas a kórházi tartózkodásra, pedig csak szeretet és figyelem vett körül. Sérült voltam, és már tudtam is róla. Haza akartam vinni a kisfiamat azonnal.

Beszámolnék még egy különös dologról. Talán furcsán hangzik, de őszintén leírom. Nem Benedek pótléknak született Bálint, én tudom, mindegy, hogy Te mit gondolsz erről. De amikor mellém tolták a kis átlátszó plexi kosárban, néztük egymást hosszan, elmélyülten. Az első dolog, amire gondoltam, milyen idegen, aztán az érzés, mennyire szeretem, és az orra, istenem, az egyik orrlyuka hatalmas, a másik kicsi. Nem tudtam szabadulni attól, hogy a lélegeztető tubus okoz ilyet. Kérdeztem a szülésznőt, van-e, lehet-e orvosi magyarázat? Nem volt. Aztán 2 hét múlva eltűnt ez a jelenség, mintha sosem lett volna. És én emlékeztem arra a régi mondatra: Ha ránézek, rögtön meg fogom ismerni. És csak annyi van, hogy bár azóta is meggyújtom a mécsest Benedeknek, de a sír, mintha üres lenne, megszűnt, kitörlődött a fájdalom. Nem tudok magyarázatot, leírom, ez van. Még annyit, hogy Bálint 2 éves volt éppen, amikor megmutattam a bátyja fényképét. Szépen beszél már, tökéletesen megfogalmazza a gondolatatit. Bálint, ki van a képen? Bálint pedig azt feleli: Bálint baba, beteg.

Átölelem a fiamat, mindig kettőjüket ölelem, simogatom a buksijukat hátul, ott, ahol olyan kis dudoros, mint az enyém, puszit adok a finom, meleg pofijukra, mindig ez történik. Ez szerelem! Olyan boldog vagyok, 2 éve próbálok meggyógyítani 97 fájdalmas búcsút, próbálok boldoggá tenni egy kisfiút, igyekszem jobb anya lenni.