7 hetes volt Bálint, amikor megérkeztünk Fenyvesre. Minden évben itt töltünk 1 hónapot a családdal közös nyaralónkban. Az utcában lakók tudták, mi történt velünk, jó barátaink, kedves ismerőseink mindannyian. Nagyon sajátos ez a kapcsolat , 20 éve együtt töltjük nyarakat, nagy beszélgetések, közös sütögetések esténként, aztán nyár végén mindenki haza utazik és ha 1 évig nem hallunk egymásról, az azt jelenti, hogy jól vagyunk. Az év közben történteket leginkább következő nyáron vitatjuk meg. Ha mégis összefutsz valakivel, megdöbbensz, milyen furcsa felöltözve:-)
2009 nyarán végre úgy érkeztünk meg ide, ahogy évek óta álmomban mindig elképzeltem: megálltunk a platánok alatt és én óvatosan kiemeltem a babaülésből Bálintot. Hónapok óta kész forgatókönyvem volt arról, hogyan töltjük majd ezt a nyarat. Elterveztem, hogyan fogok napkeltekor kiosonni a házból a kisfiammal, hogyan fogom a parton szoptatni, mikor még mindenki alszik és olyan különös csend van, hogy zajt kelt még egy arra úszó hattyú is, ahogy alábukva az iszapot kutatja. Olyan szépek a reggelek a Balatonon, a házunk a partra vezető kis utcában van, a kapun kilépve egy perc múlva már a hűvös vízben lógathatod a lábad. Kiszálltunk az autóból és Bálintot betoltam az árnyékba a babakocsival. Észrevettem Ancsát a szomszédban, nagyon szeretem őt, sokszor kávézgatunk, beszélgetünk együtt. Elindultam hát, hogy üdvözöljem. Megölel, megpuszil, szemében ott az együttérzés, hiszen tudja, milyen nehéz év van mögöttünk. Én izgatottan hívom, jöjjön gyorsan, megmutatom a kisfiamat! Olyan furcsán néz és nem mozdul, látszik, hogy zavarban van. Nem érti, kit akarok neki mutatni, hiszen tudja pontosan, hogy éppen egy éve halt meg a fiam. Akkor döbbenek rá, hogy nem tud Bálintról, hiszen amikor tavaly elbúcsúztunk, ő még talán csak egy gondolat volt egy augusztusi délutánon. És akkor megöleltem Ancsát és megnyugtattam, jöjjön nyugodtan, nem őrültem meg, tényleg fiunk született, Bálint, aki egészséges és alig egy hónapja van közöttünk. Megértettem Ancsa zavarát abban a pillanatban, ő egy perc múlva már elhitte és boldogan nevetett, én viszont még sokáig nem mertem elhinni.
Szép volt az a nyár és nagyon nehéz. Minden kisbaba hasfájós egy rövid ideig, Bálint is sokat sírt időnként pár hetesen. Az volt azonban a szörnyű számomra, hogy ahányszor sikítva ordított hosszú perceken át, teljesen kiborultam. Egyszerűen a gyerekem legkisebb fájdalma is őrült félelemmel töltött el, pontosabban fogalmazva simán el tudtam képzelni, hogy belehaljon. Józan ésszel persze ez badarság, de ott és akkor nekem teljesen hihető volt. Aztán teltek a napok, talán pontosan 97, mire már azt is el tudtam képzelni, hogy ez a kisfiú tényleg itt van és esze ágában sincs meghalni. Éppen olyan egészséges és normális kisbaba, mint a legtöbb hasonló korú gyerek.
Aztán elmúlt a hasfájás és az én rettegésem is, néha már örülni is mertem. Lassan oldódott a görcsös félelem, minden nap egy kicsit könnyebb lett a csomag, amit hosszú ideje láthatatlanul cipeltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése